20.rész

Előszó: Ez az 1. fejezet záró epizódja. Várható a második fejezet, és úgy mint eddig, megpróbálok minden este új részt hozni. Köszönöm az eddigi több mint 2600 látogatót, és, hogy olvastátok. Remélem, hogy nem okozok ezzel a résszel sem csalódást.

Láttam Emma szeméből kicsorgó könnycseppeket, amik végigfolytak tökéletes bőrén. Felemeltem a kezemet, és végigsimítottam az arcán, majd közel húztam magamhoz és jó szorosan átöleltem.
-Harry nagyon szeretlek!-mondta, és elengedett-És fogalmam sem volt, hogy mi lesz velem, ha elveszítelek. Nagyon köszönöm, hogy vagy nekem. -mondta, két kezével megfogta az arcomat, közelebb húzott magához és megcsókolt. Ledőltünk az ágyra, majd átkaroltam.
-Olyan régen vártam már erre. Hogy megint így aludhassak el, hogy itt vagy velem. Nekem ettől nem kell több. – mondtam. Összekulcsoltuk a kezeinket és elaludtunk.

Reggel az esőcseppek kopogása ébresztett, és mikor felébredtem, Emma már nem volt mellettem, hanem éppen öltözködött. Egy fehér hosszú nadrág volt rajta sárga pólóval és fehér Nike tornacsukával.
-Jó reggelt Harry. Mondta, majd odajött mellém az ágyra, és egy puszit nyomott a homlokomra.
-Mai terv?-kérdeztem, majd felálltam az ágyról és elkezdtem igazgatni a hajamat. 
-Először is bemegyünk Zaynhoz. Nagyon hiányzik, és azt sem tudom, hogy mi van vele. Azután mondjuk, ha eláll az eső elmehetünk a kis titkos helyünkre, vagy csak úgy sétálni erre-arra -mondta, és elkezdte az ágyat igazgatni.

Emma szemszöge

A fiúkkal összeszedtük magunkat és elindultunk a kórházba. Bejelentkeztünk és azonnal Zayn szobája felé siettünk. Bíztam benne, hogy minden rendben van és hogy Zayn felébredt. Mikor beléptünk az ajtón, azonban csak egy mozdulatlan test fogadott minket és monoton csipogású gépek.
-Az állapota nem változott-mondta egy nővér, majd kiment a szobából.
-Istenem, ha ott vagyok, talán nem történik ez. -mondta Niall akin látszott, hogy nagyon sajnálja a történteket. A többiek is csak rezdüléstelen arccal álltak, Liam szinte sírt. Leültem Zayn mellé, megfogtam a kezét.
A többiek is körénk gyűltek, és mindenki arcán a sajnálat és döbbenet futott végig. Az, aki szinte mindig a csapat legkitartóbb tagja volt, most itt fekszik tehetetlenül. És nem tehetünk semmit. Egy óra múlva úgy döntöttünk a fiúkkal, hogy jobb lesz, ha megyünk.

Mikor haza értünk, mindannyian leültünk a kanapéra.
-Mi lesz, ha nem ébred fel? 
Még sosem gondoltam erre a kérdésre, és kíváncsi voltam a fiúk reagálására.
-És mi van, ha valami agykárosodást szenvedett? 
Senki nem mert válaszolni. Pár perc hallgatás után Niall kezdett el kérdezősködni. 
-Emma! Még mindig nem bocsájtottál meg Harrynek? Nagyon szeret téged, hidd el, és bármit megtenne azért, hogy újra együtt legyetek. Egy kis botlás… amiben nem Harry volt a hibás.
Még nem álltam arra készen, hogy elmondjam a többieknek a tegnap este történt balhét, és azt sem, hogy Harryvel újra egy párt alkotunk, ha ez nincs is kimondva hivatalosan. 
-Minden idő kérdése. Mi már ezt régen megbeszéltük Harryvel, hogy nincs harag, de még nem tudok benne bízni, ezért legyünk csak barátok.
Láttam Harryn, hogy érti mit is akarok pontosan, hogy a többiek még csak ne is sejtsenek semmit. Múltkor is túl korán tudtak meg mindent.

Liam elment a fürdőbe, Niall bekapcsolta a tv-t, Louis csinált magának egy szendvicset. Harryvel felmentünk a szobámba, leült a fotelba én pedig az ölébe vágódtam. 
-Harry! Szépen kisütött a nap, menjünk már el sétálni!-mondtam, majd Harry átölelt a derekamnál. 
-Ahogy akarod hercegnő!-felálltunk, lementünk a nappaliba.
Összeszedtük a cuccainkat, elköszöntünk a fiúktól és kilépve az ajtón, a titkos helyünk felé vettük az irányt. Csodálatos idő volt, ragyogó napsütés. Nem akartunk egy párnak látszani, így ha egymás mellett is mentünk, de megtartottuk a tisztes távolságot. Egész végig csak nevettünk, és hülyéskedtünk, régen voltam ennyire boldog, és nagyon régen volt ennyire őszinte mosoly az arcomon. Tudtam, hogy Harry nagyon csikis, így odamentem hozzá és addig piszkáltam, míg el nem kezdett üldözni. Rengeteget futottunk, és mikor felértünk a domb tetejére, leültünk a még kicsit vizes fűbe, majd hátradőltünk.
-Te majom!-mondtam nevetve, majd felültünk, Harry átkarolt, kezeimet az arcára tettem és megcsókolt.
-Szeretlek-suttogta, és homlokát az enyémnek támasztotta. Még egy jó darabig így ültünk.
Már lehetett vagy 6 óra. Elég sötét volt, és hideg kezdett lenni. 
-Jobb, ha haza sietünk. –mondta, majd folytatta- Utolsó a záptojás! 
És rohanni kezdtünk. Egy darabig jó mókának tűnt, aztán nem bírtam tartani az ütemet, így kicsit lemaradtam.

Nagy zajra lettem figyelmes, és teljes erőmből futni kezdtem. 
-Nee! Neem! Ez nem lehet Harry!-mikor közelebb értem, láttam, hogy egy kocsi nekiment egy oszlopnak, és a földön fekszik egy eszméletlen fiú. 
-Istenem, könyörgöm, ne! Neee!
Rohantam a kocsi felé. És ő feküdt ott. Ömlött a vér a fejéből, rettenetesen látvány volt. Harryt kirángattam az árokból, és az ölembe húztam. 
-Harry mondj valamit. Az isten szerelmére! Könyörgöm, válaszolj!-ordítottam sírva. A tömeg egyre nagyobb lett körülöttünk. De mindenki csak tehetetlenül állt. Egy nő tárcsázta a mentőket. 
-Emma!-mondta Harry. Fejét jobban megtámasztottam és fölé hajoltam. 
-Igen! Itt vagyok Harry!-zokogtam, ahogy csak ember zokogni tud. 
-Nagyon szeretlek!-mondta és még egy apró mosolyt is húzott az arcára. 
-Harry ne tedd ezt velem. Ne búcsúzkodj! Hallod? Harry?!
És már semmire nem reagált. Az, akit talán a saját életemnél is jobban szerettem. Vége van, és nincs többé. Jobban fájt ez az érzés, mint bármi más. Lecsuktam a szemét. Így olyan mintha csak aludna. Tudom, hogy nagyon fog hiányozni. Tehetetlen teste a földre zuhant, kezemet az arcomba temettem, a távolban hallottam a mentő szirénáját, és nem hittel el, hogy tényleg vége van.