Emma szemszöge
Zokogásom hangját a telefonom éles csörgésének zaja váltotta fel.
-Igen?-kérdeztem torkomat megköszörülve, miközben feltápászkodtam.
-Azonnal a kórházba kell jönnötök Zaynnel!
-Minden rendben van Niall?-hangjában kétségbeesést hallottam, egy kis sírás utáni nyugodtsággal keveredve.
-Nem, egyáltalán nem. De inkább gyertek ide. Ez tényleg nem telefontéma.
-Rendben. Összeszedjük magunkat és már ott is vagyunk-mondtam, majd letettem a telefont.
A szekrényemhez léptem, és kivettem egy fodros ruhát egy fekete topánkával, majd miután magamra kapkodtam, -hozzá kell tennem rekord gyorsasággal- fújtam magamra a kedvenc parfümömből amit őrizgetek egy ideje és amúgy is csak porosodik a polcomon.
A tükörhöz léptem.
Nem... nem vagyok már ugyan az mint régen.
Egy évvel ezelőtt ha belenéztem a tükörbe, nem láttam mást, csak egy átlagos, ártatlan, éretlen, szétszórt tinédzsert.
Megmondom őszintén, inkább lennék még olyan, mint most.
Ha lehetne, akkor Harryt is kitörölném egy az egyben az emlékeimből.
-Zavarlak?-lépett be Mark az ajtón, megzavarva gondolatmenetemet.
Összerezzentem, majd gyorsan felé fordulva megráztam a fejemet.
-Nem. Gyere nyugodtan.
-Mit csinálsz? Mész valahova?-kérdezte összeráncolva a szemöldökét, majd gondosan becsukta maga mögött az ajtót és leült az ágyamra.
-Igen, be kell mennünk a kórházba, történt valami. Niall azt mondta, hogy nem telefontéma, de már így is szétvet az ideg-magyaráztam Marknak, aki rezzenéstelen arccal figyelt tovább, majd széles terpeszben lévő lábaira rátette könyökeit, és kézfejeit összekulcsolta miközben lehajtott fejjel kezdett el suttogni.
-Sajnálom.
-Tessék? Mégis mit?-ültem le mellé, közben kíváncsi tekintetemet rá szegeztem.
-Az egészet. Úgy terveztem, hogy majd bepótolunk mindent. Nem lett volna szabad így... szóval nem is tudom mi ütött belém, nem akarom, hogy azt hidd, hogy többet akarok tőled. Mert szép lány vagy, értelmes, okos, de nem szeretnék tőled semmit. Sajnálom, hogy kezdeményeztem egy csókot, de nagyon jól tetted, hogy elutasítottál. Sajnálom a kínos helyzetet.
Megbánást és lelkiismeret furdalást láttam a tekintetében.
-Nincsen semmi baj. felejtsük el. De ha még egyszer megtennéd... megteheted. Csak tekintsünk rá baráti csókként-kacsintottam, majd rámosolyogtam, két kezemmel megfogtam arcát és megpusziltam.
-Köszönöm-nevetett.
-Na de ne itt üljünk, inkább szóljunk Zaynnek és rohanjunk a kórházba.
-Én is menjek?
-Persze. Ha csak nem akarsz itt maradni.
Elmosolyodott egy percre, majd újra megszólalt.
-A többiek nem hiszem, hogy jó néven vennék, hogy ott vagyok. Inkább itt maradok és pihenek kicsit. Remélem nem baj.
Bólintottam egyet, majd megöleltem, és kiléptem a folyosóra.
Bekopogtam Zayn szobájába és miután nagyjából összeszedte magát, London zajos, kissé hűvös utcáira kilépve fogtunk egy taxit.
A kórházba érve megütötte az orrom a fertőtlenítő-, és a tipikus kórház szag keveréke. Utálok akárcsak a kórházak közelébe is lenni. Annyira sok rossz emlékem fűződik ide, hogy inkább elkerülöm.
A portáspulton megláttuk a "Mindjárt jövök!" feliratot. Remek.
-Minden oké? Kicsit mintha sápadt lennél-fordult felém Zayn, majd megálltunk.
-Csak kimerült. Ennyi az egész.
-Akkor most jössz, veszünk egy kávét és sütit a büfében-mosolygott, majd megfogta a karomat.
Miután vettünk két csokis kockát és két kávét, leültünk egy kissé koszos, de a célnak megfelelő asztalhoz.
-Remélem nem baj, hogy felkerestem Markot-kezdte Zayn a hegyi beszédét. Soha nem szerettem, ha kertel, inkább mondja meg, hogy mit miért csinál. A legegyenesebb út a legjobb.
-Nem.
-Valami baj van Emma? Mostanában nagyon eltávolodtunk egymástól. Ez nem testvérekhez méltó viselkedés, azért valljuk be-kicsit mintha felemelte volna a hangját. Sebaj. Legalább látom, hogy tényleg foglalkozik a kapcsolatunkkal.
-Nincs.
-Legalább válaszolnál normálisan.
-Zayn!-emeltem meg a hangom.-Elhívtad Markot. Számomra ebből az jött le, hogy azt akarod, hogy elfelejtsem Harryt. De ez...-éreztem, hogy nem fog menni. Én ezt nem bírom ki sírás nélkül.-Ez...-a könnyeim potyogni kezdtek, majd visszaültem a székemre, amiről az előbbi kitörésemnél huppantam fel-soha... nem fog menni-majd arcomat a kezembe temetve kezdtem el zokogni.
Nem vagyok elég erős. Ezt kétségek nélkül megállapíthatom.
Két erős kart éreztem, ahogy körém tekeredik.
-Na, ne sírj nagylány. Tudod, hogy nem szeretnék olyat, ami neked rossz.
Igaz nem mondtam, de nagyon jól esett az ölelése. Hiányzik. Amíg a fiúk nem laktak itt, és nem voltak egy banda, mi mindent megbeszéltünk. Egész nap együtt voltunk, hintáztunk, sétáltunk, fogócskáztunk, verekedtünk vagy éppen együtt segítettünk anyának... és most ehhez képest hol tartunk?! Jó ha egy nap váltunk két mondatot.
Rájöttem, hogy ezen változtatnom kell, és fogok is!
Két nappal később
Mikor megtudtam, hogy mi történt, egyszerűen nem tudtam felfogni.
Nagyon megráztak a történtek, bele sem tudok gondolni abba, hogy akkor Réka mit érezhet.
Tiszteletadásképpen a srácokkal összedobtunk egy kis megemlékezést. Így talán könnyebb lesz elfelejteni a dolgokat.
Kibéreltünk egy hatalmas termet, ahol méltó ünnepséget csináltunk két nap alatt.
A padlót világos barna lerakott csempe borítja, a falak bézsre vannak festve, a plafonról egy hatalmas csillár lóg le, amivel hangulatot ad az egész térnek.
A sarokban van egy asztal, tele finomságokkal. Körülbelül 200 szék van szétrakva, de jóval többen jöttek el.
Szokásomhoz híven elkéstem.
A terembe belépve reméltem, hogy minden rendben zajlik. Először a zokogó Rékát láttam meg, akit Niall próbál vigasztalni, aztán a többieket, sorban.
Mivel később jöttem, kicsit kellemetlenül éreztem magam, de betipegtem a középen leterített szőnyegen a közeli hozzátartozókhoz.
Egy kis oltárféleség volt kirakva, gyertyák meggyújtva, idézetek kifüggesztve.
-Lehet, hogy mégsem volt ez olyan jó ötlet-súgta a fülembe Mark.
-Miért?-kérdeztem összeráncolva a szemöldökömet.
-Nagyon felzaklatja.
-Ez... ezzel foglalkoztam az elmúlt két napban, te meg ezt csinálod velem? Köszönöm-válaszoltam, majd azzal a lendülettel elkezdtem kirohanni a teremből.
Mindenki furcsán nézett rám, ha jól láttam Mark utánam is jött... amit érzékeltem is körülbelül két perc múlva, mivel erős kezével visszarántott.
-Sajnálom. De mostanában annyira ingerlékeny vagy. Nem akartalak megbántani. Amúgy gyönyörű vagy-mosolyodott el.
-Köszönöm. És... sajnálom. Csak... annyit dolgoztam ezzel az egésszel, el sem tudod képzelni, hogy mennyit és igazából fogalmad sincs arról sem, hogy nekem ez mennyit számít...
Mark csak nézett, én pedig hadartam a szavakat egymás után egyre gyorsabban és gyorsabban. A számat támadta le szemeivel... majd megfogta államat és megcsókolt.
Hosszú percekig tartott, de valamiért nem ellenkeztem.
-Csak ez volt a legalkalmasabb mód, hogy befogjam a szád-suttogta a fülembe, majd átkarolt.-Menjünk vissza-folytatta, majd mikor megfordultunk, egy ismerős szempár szegeződött ránk...
Egy szempár, amely mindent látott.
