Tudom, teljesen igazatok van... elhanyagoltam a blogot. Sajnálom. Pedig higgyétek el, hogy ez a blog életem egyik legjobb döntése volt, és persze azt is megértem, ha nem lesztek már olyan sokan aktív olvasók, de hulla fáradtan érek haza minden nap... tanulás, egyéb teendők mellett nehéz, gondolom tudjátok. De akik továbbra is itt vagytok mellettem, nagyon szépen köszönöm! Nagyon szeretlek titeket és köszönök mindent!:) <3
Puszi: Dalmii xx
RETTENTŐEN HIÁNYOZTOK, ÉS A BLOG IS! MEGÍGÉREM, HOGY MOSTANTÓL AKTÍVABB LESZEK!
Hilary szemszöge
Rájöttem, hogy az egész életem egy hazugság... és miért? Volt értelme? A kérdéseimre a válasz egy határozott NEM!
Fogságban éltem.
Nem csak fizikailag, a testemről beszélek. Az egész lényem... A gondolataim, a cselekedeteim mind irányítva voltak. Reggel felkeltem és minden napom ugyan olyan monoton volt. Minden nap ugyan azt csináltam, ugyan azt ettem, ugyan azt ittam és ugyanazok a gondolatok uralkodtak rajtam.
Talán érettebb lettem... és tapasztaltabb. A lehető legtöbb energiát akartam belefektetni abba, hogy kiszabaduljak a fogságból. Ezalatt az idő alatt megtanultam élni... értékelni az életben az apró örömöket.
A legjobb barátomat, a szerelmemet kellett hátrahagynom azért, hogy egy ember az ő életüket tegye tönkre. Furcsán hangzik... a lehető legfurcsábban. Hiszen csak azt akartam, hogy ne essen bajuk!
Aztán sodródtam az árral és eljutottunk arra a pontra, mikor a saját halálomat kellett eljátszanunk... Láttam azt az embert zokogni a koporsóm felett, akit a világon mindennél jobban szeretek. Nem telt el nap, hogy ne gondoljak rá vagy ne akarjak újra a karjai között elaludni.
Ma jött el a napja, hogy véget vetek mindennek.
Megyek és elmondom mindenkinek, hogy igen... életben vagyok!
Rettentő nehéz lesz, tudom.
Zayn vagy megbocsájt, vagy nem.
Benne van a pakliba mindkettő lehetőség.
Nagyon félek, bevallom őszintén.
Nem messze voltam tőlük, minden lépésükről tudtam... gondolom nem nehéz kitalálni, hogy kinek a fogságában éltem.
Adam volt az, aki azt mondta, hogy valójában képes megölni ha nem teszem azt, amit mond. Sokkal borzasztóbb dolgokra is képes lett volna, tudom. Elmondta, hogy akár Zaynt, Emmát vagy a többi barátomat hideg vérrel megölné.
Mit tehettem? Heteken keresztül gyötörtem magam, és rettenetesen nehéz volt, hogy nem mondhattam el senkinek, hogy "Itt vagyok, hiszen élek!".
Nos és ami Zaynt illeti... valamiért számomra lehetetlen őt a barátaim közé sorolni. Az eltelt hónapok alatt megtanultam kezelni azt, hogy mit tegyek, ha nagyon hiányzik valaki. Egyszerűen el kellett viselnem mindenki hiányát. Nem tehettem mást, pedig néha úgy éreztem beleőrülök és lassan rám omlik az egész világ.
Eljutottam a szakadék széléhez...
Nem sok kellett, hogy leugorjak és végleg itt hagyjak mindent... Ugyan, butaság, hiszen nem is lett volna mit itt hagynom.
Aztán mikor Emma arcán megláttam folyni a könnyeket, nem tudtam eldönteni, hogy örül, kétségbeesett vagy csalódott.
Mondanom sem kell, örült. Nem hitte el, teljesen abban a hitben volt, hogy ő most álmodik. Aztán leültem vele szembe, és egy kijózanító pillantást vetettem rá, miközben megfogtam a kezeit és mindent elmeséltem neki elejétől a végéig.
Gondolom ti is kíváncsiak vagytok a történetre, hogy pontosan mi is történt velem azon az estén, amikor igazából meg sem haltam.
A buliban egy korty alkoholt sem ittam... mindent percre pontosan tudtam, hogy mi fog történni. Elmentünk a raktárhoz, ahol Adam tényleg rám lőtt... aztán minden pontos kis részletet elintézett, és ez lett a vége... megszervezte a temetésem, a koporsóban viszont nem én feküdtem.
Kísértetiesen hangzik, de ott voltam a saját temetésemen! Láttam szenvedni a szeretteimet, és ettől rosszabb nem kell...
Súlyos gondolataimba mélyedve észrevettem, hogy már régen pirkad. Lassan felkel a nap. Ma végre eljött az idő... megyek és meglátogatom a barátaimat... és persze Zaynt.
Felkeltem az ágyból, a napsugarak végigsimították az arcomat, majd felvettem a köntösömet, a papucsomat majd a fürdő felé indultam el.
Beálltam a zuhany alá és csak engedtem magamra a forró vizet.
A szívem már most a lehető leggyorsabban dobogott, egyszerűen nem hittem el, hogy vége van a rabságomnak és mehetek újra élni az életet. Még akkor is, ha talán máshol kell ezt megtennem... és más emberekkel.
Magam köré tekertem egy törölközőt, majd megszárítottam a hajamat és a szekrényemben kezdtem el kutakodni. Egy kötött pulcsi és egy cicanadrág mellett döntöttem, ez volt a jelenlegi legtűrhetőbb felhozatal.
A hajamat kontyba kötöttem, majd fújtam magamra a kedvenc parfümömről és a nyakamba akasztottam azt a bizonyos nyakláncot... amit a "temetésemen" Zayn a koporsóba rakott. A fél szív. Ami az igazi szerelmünket jelképezte. Sikerült megszereznem... és igazából ez a nyaklánc adott erőt nagyon sokszor.
Vettem egy mély lélegzetet, majd felvettem a cipőmet és felkaptam a táskámat, aztán kiléptem az utcára.
Pont a szemembe sütött a napfény.
Kellemes volt. A szemben lévő kis étteremben vettem magamnak egy kávét tejjel, három cukorral.
Miután megittam, elindultam Zaynék lakásához.
Megálltam a küszöbnél...mindenem remegett. Levegőt alig kaptam. A reakciótól féltem a legjobban. De valami irányította a kezemet és megnyomtam a csengőt...
Nem kellett sokat várnom, kinyitódott az ajtó... lassított felvételben érzékeltem mindent, majd megjelent előttem Zayn.
Percekig némán állt előttem, csak nézett... olyan volt mint aki azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. Nem tudtam mit tegyek. A tenyerem izzadt, és bár azt hittem képtelenség, a szívem még hevesebben vert.
Zayn csak pislogott, majd felemelte a jobb kezét és végigsimította az arcomat, aztán a hajamat, végül a kezemet.
-Ez... lehetetlen-mondta, miközben egy könnycsepp csordult ki szeméből.-Ki vagy te?-kérdezte hunyorogva.
-Hilary-válaszoltam mosolyogva.
-Halott vagy-válaszolta ugyan olyan üveges tekintettel, majd becsapta az orrom előtt az ajtót.
