Köszönöm a türelmet, szeretlek titeket! Puszi: Dalmii xx
Harry szemszöge Értetlenül álltam a történtek előtt. Azt hittem, hogy ő is szeretné egybekötni az életünket. Annyira megalázó helyzet volt... a srácok csodálkozva próbálták visszatartani Emmát, de annyira feldühödött, hogy átgázolt mindenkin, áttörte magát a tömegen, és a hangokból ítélve felszaladt az emeletre. -Harry-fogta meg a vállamat Louis.-Ha bármi kell, csak szólj. De most menj, és beszélj vele-suttogta. Hát igen, nem hiába volt ő a legjobb barátom. Mindig segített és tanácsokat adott, akár nőügyekről legyen szó, mert mondjuk ki őszintén, hiába, hogy engem mindenki nagy csábítónak ismer, Louis mégis tapasztaltabb az ilyenekbe. De tényleg, bármibe segített nekem, és éreztem, hogy most is rá kell hallgatnom. -Köszönöm-bólintottam, majd egy erőltetett mosolyt húzva arcomra, kisétáltam a teremből. Teljesen jól hallottam, hogy összesúgnak a hátam mögött, de hát miért is ne? Én is ezt tenném a helyükbe. Mindenki a "Miért"-ekre keresi a választ... Én is! Nem szerettem, ha sajnálnak. Sőt, kifejezetten utáltam, ezért próbáltam figyelmen kívül hagyni az egészet. A sírás kerülgetett. Komolyan, legszívesebben ledőltem volna a kanapéra és bömböltem volna mint egy kisgyerek. Ehelyett üveges tekintettel lépkedtem fel a lépcsőn kiszáradt szájjal és remegő térdekkel. -Emma, bejöhetek?-kopogtattam az ajtón, de nem érkezett válasz, ezért gondoltam, hogy bepróbálkozok. -Ki adott választ? Takarodj már innen!-üvöltött, és egy párnát vágott hozzám, amit elkaptam, és leraktam az ágy szélére, majd én is leültem. -Szeretném megbeszélni. Kérlek, Emma-suttogtam, és megsimogattam a karját. -Vedd le rólam a kezed. De megbeszélhetjük-adta rá a fejét. -Rendben. Jó lesz itt, vagy menjünk el valahova? Felemelte fejét és akkor tudatosult bennem, hogy mennyire sír. A párna és az arca tiszta fekete szemfesték volt, elég durva látványt nyújtva. -Így nem szeretnék sehova menni. Rendbe szedem magam, hozok teát és akkor talán-húzta meg a vállát és azzal a lendülettel fel is állt az ágyról és kisétált a szobánkból. Félek, hogy kevés ideig lesz rajta az a jelző, hogy a "Miénk". Lassú léptekkel közeledtem a szekrényhez, és kivettem a legkényelmesebb melegítőnadrágom, a kedvenc pólóm, és gyorsan átöltöztem. Ez idő alatt Emma is elkészült, két pohárral jött be az ajtón és mindketten leültünk az ágyra, de a távolság nem szűnt meg köztünk. -Na?-lökte oda flegmán, majd kortyolt egyet a teából és rám figyelt. Megköszörültem a torkomat, és elkezdtem a mondandómat. -Szóval sajnálom. Nagyon szeretlek, és ezt te is tudod. Sajnálom, hogy kétségek között hagytalak, és egyedül, de gondolkoznom kellett. Emma meg kell értened, az életemről van szó! Nem gondoltál abba bele, mikor bementél Adamhez, hogy az életemmel játszol? -Szóval megint felém irányul ez az egész? Már megint én vagyok a rossz? Tudod mit? Hagyjuk ezt az egészet-válaszolta, majd szemöldökét összeráncolva megpróbált felállni az ágyról, de visszahúztam. -Nem ez a lényeg, édes. -Szerintem ez nem olyan helyzet, mikor ez a szó megállja a helyét. Na de akkor miről van szó? -Arról, hogy szeretlek. -Ha szeretnél nem hagytál volna ott, és... Harry bennem megváltozott azóta valami. -Tessék? Úgy érted, nem az volt a kiváltó oka annak, hogy nem jöttél hozzám, hogy múltkor ott hagytalak? -Az egész kiváltó oka az volt, persze. De amúgy nem. A kapcsolatunk kihűlt, te nem érzed? -Nem, Emma én jobban szeretlek, mint bármikor! -Akkor csak te-válaszolta, majd egy könnycsepp talált magának utat arcán.
Csak a földet bámultam, szavait nem bírtam felfogni. Azt hittem, hogy ez örök szerelem lesz, és mindig szeretni fogjuk egymást, mindennél és mindenkinél jobban. Egyből az jutott az eszembe, hogy ha nem szeretne, most nem sírna. Mi van, ha valaki áll a háttérben? "Nem, nem Harry, túl nagy a fantáziád!"-gondoltam és ezért ezeket a gondolatokat hamar elhessegettem. Nem kell mindenre kifogás, talán tényleg nem szeret már. -Na szerintem én megyek Emma, kiszellőztetem a fejem. -Várj Harry!-kiáltott utánam Emma, mikor már az ajtót nyitottam volna ki, és felhuppant az ágyról. Azt hittem, hogy most jön az a rész, hogy szeret engem, és velem akar lenni és éljük le együtt az életünket... -Kimondom. Szakítok veled.
Sziasztok! Bocsánat, hogy ilyen későn, de itt a megígért új rész! Remélem tetszeni fog!:) És ezt a két blogot is nézzétek meg, két csodálatos lány írja és nagyon ügyesek!: http://lucytomlinsonwith1d.blogspot.hu/ http://serespatrii.blogspot.hu És amit még mondani akarok... az az, hogy remélem tudjátok, hogy TI adtok nekem erőt a rossz pillanataimba, és csak nektek köszönhetem ezt, ahol most tartok! Nagyon szeretlek titeket, köszönök mindent! Élvezzétek az új részt, jó olvasást. Puszi: Dalmii xx
Zayn szemszöge Legalább egy hónapja semmi hír nincs Jennáról. Bár ő biztosan tovább lépett, és már el is felejtett. Nekem azonban ez nem megy. Annyira megkedveltem őt, hogy még... még akár egy kapcsolatot is képes lettem volna vele elképzelni. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy én is csak olyan szokásos "szoknyavadász" vagyok, és csak egy éjszakára, maximum pár napra kellett volna nekem. Mert ez nincs így. Ahogy most így látom a többieket, hogy mennyire boldogok, hogy van nekik valaki, akit szerethetnek, ölelgethetnek, puszilgathatnak és mindent elmondhatnak nekik, nagyon rossz érzés fogott el, ezért úgy döntöttem, hogy jobb lesz ha felmegyek a szobámba és leveszem magamról ezt az ünnepi maskarát. A hiányomat aligha fogják észre venni, nekem most pedig jobb a magány. Összepakoltam gondosan a ruháimat, majd mikor pakoltam el, egy fénykép esett lassan a földre. Lehajoltam, és ahogy megláttam, térdre rogytam és arcomat a kezembe temettem.
-Annyira hiányzol-suttogtam, miközben egy könnycsepp tört magának utat szemem sarkából. Pár percig tartottam ezt a pozíciót, de erőt vettem magamon, és az ágy széléig vonszoltam magam, majd leültem. A fényképet nézegettem, legalább fél órán keresztül, mikor halk kopogást hallottam az ablakomon. Lassan odasétáltam, és kinyitottam. -Jenna-kiáltottam fel, mikor megláttam őt.-Hát te mit keresel itt? -Hiszen szent este van, Zayn. Hoztam neked ajándékot-mosolygott. -Várj, most én álmodok?-kérdeztem szemöldökömet felhúzva. -Nem-húzta mosolyra száját, és arcán megjelentek a kis gödröcskék. -Hát akkor mért az ablakon jöttél? -Nem akartam semmit megzavarni... tudod azt hittem, hogy nem leszel itt, és csak úgy itt hagyom neked ezt az ajándékot... azt hittem a többiekkel vagy lent a nappaliba-folytatta és közben az ajándékot felém nyújtotta.-De kérlek csak akkor bontsd ki, ha már elmegyek. -Jenna ugye nem akarsz most elmenni? Kérlek, maradj még. Csak egy kicsit-kérleltem, majd gyengéden megfogtam a karját és leültünk az ágyra. -Csak a rokonok miatt jöttünk vissza most Londonba. De nem költözünk vissza. -Kezdtem reménykedni-válaszoltam fejemet lehajtva, mire Jenna államat megfogta, fejemet felemelte és tekintetét az enyémbe fúrta. -Hiányzol Zayn-suttogta. Azt hittem rosszul hallok. Már magába az nagyon hihetetlen, hogy Jenna itt van a szobámba, de hogy még hiányzok is neki... ezt soha nem gondoltam volna. Olyan volt, mintha az egészet álmodnám. Azt hittem, hogy végleg elköltöztek, az itteni rokonaikról mondjuk soha nem is beszélt. Csak élni akartam a pillanatnak, a perceknek, hogy itt van velem. Annyira jó újra érezni a közelségét. Ez olyan, mint mikor valaki annyira hiányzik neked, hogy akármit megtennél azért, hogy újra vele legyél. És nekem bejött. -Nekem is hiányzol...-válaszoltam egy bólogatás keretein belül. Arcunk vészesen közeledett egymás felé, nem tudtam megállni, de nem is akartam. A pillanat műve volt az egész, mégis annyira élveztem. Ajkait gyengéden súroltam ajkaimmal, aztán megcsókoltam, mire ő mellkasomra téve kezeit hátrahőkölt. -Nem szabad...-suttogta, miközben kezeit a tarkómra rakta és homlokát az enyémnek támasztotta. Nem érdekelt mit mond, csak meg akartam őt csókolni újra és újra. Hiába kért meg, én nem lassítottam a tempón, de ő is belement a játékba. Hirtelen azon kaptam magam, hogy se rajtam se Jennán nincs póló. -Zayn kérlek, hagyd abba. Nem bírok neked ellenállni, de... de nem szabad-súgta bele a csókunkba. -Akarlak Jenna... soha, senkit nem akartam még ennyire-válaszoltam, de egy percre sem szakadtunk el egymástól. Hátradőltünk az ágyon, folytatva amit előbb elkezdtünk.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy Jenna lelök magáról, felpattan, és elkezdi megigazgatni a haját, aztán szépen lassan elkezd felöltözni. -Most mi a baj?-kérdeztem, miközben az ágy szélére ültem. -Zayn... ez a valami... amit érzek irántad...-több másodperces szüneteket tartott a mondatrészek között, ami úgy hatott, mintha valami olyanról beszélne, amit ő se tud pontosan meghatározni.-Túl erős! Sokkal erősebb mint én... és fogalmad sincs, hogy mennyire kívánlak-válaszolta, közben elpirult, de már a kabátját vette vissza magára. Én csak csendben ültem és vártam, hogy vajon most mi lesz... Nem akartam, hogy elmenjen. Szerettem volna, ha örökre velem marad. Mindig is úgy képzeltem, hogy ha visszatér, akkor már soha senki nem veheti el tőlem. Azt hiszem Hilary halála után senki iránt nem éreztem még ilyet. -Mennem kell, Zayn-mosolygott, miközben az utolsó gombot is begombolta a kabátján. -Nem mehetsz így el-mondtam, majd odamentem hozzá és kezemet végigsimítottam tökéletesen sima arcán.-Mond el, hogy mi a baj. Kérlek. -Zayn... sajnálom... tudom, hogy el kellett volna mondanom... de nekem van barátom. Emma szemszöge A földbe gyökerezett a lábam. Bármerre néztem, csak meglepett arcokat láttam, akik hol Harryt, hol engem bámulnak. -Harry én nem is tudom mit mondjak-szökött ki szavanként a mondat. Jobbat nem tudtam mondani, egyszerűen még a nevemet is elfelejtettem. Aztán szépen sorjában minden eszembe jutott és kérdések kezdtek kirajzolódni a fejemben. Múltkor mért hagyott cserben? Ha egyszer megtette, máskor is meg fogja tenni? Ha nagyobb bajban leszek, akkor sem fog mellém állni? Kellek én egyáltalán neki? Szüksége van rám? Az, ahogy Harry ott hagyott a kávézóba azon a novemberi napon és aztán hetekig hozzám se szólt. Most pedig előáll egy ilyennel... nem volt részéről a legjobb döntés. Alaphelyzetbe megbolondultam volna az örömtől, de így nem volt túl hatásos. Míg nekem különböző dolgok kavarogtak az agyamban, jó pár perc eltelhetett, gondolatmenetemből Liam figyelemfelkeltő köhintése zökkentett ki. Mélyen belenéztem Harry szemébe, és egyből tudtam mit kell tennem... -Edd meg ezt a rohadt gyűrűt, Styles-vágtam rá és kiviharoztam a szobából...
