2.fejezet~11.rész

-Szóval ez már hivatalos?-kérdezte Zayn, és rám nézett. 
-Igen, nagyon szeretjük egymást.-vágta rá Adam, majd egy puszit nyomott Emma homlokára. Alig bírtam végignézni.
-És mióta vagytok együtt, hogy mi erről nem is tudunk?-folytatta a kérdezősködést Niall.
-Már három hónapja hivatalos. Előtte csak randizgattunk.-válaszolt Emma.

Mindenki tapsolt, és hangosan éljenzett. Láttam, hogy pár szempár rám szegeződött de jobbnak találtam, ha én is így teszek, és mosollyal az arcomon gratulálok. 
-Szerintem én megyek.-suttogtam Louis fülébe.  Mindenkitől egy intéssel búcsúztam el, és az ajtó felé vettem az irányt.

Miután kiléptem, kezemet a nadrágom zsebébe dugva elkezdtem sétálni a félhomályban.
-Most mi a bajod Styles?-egy kérdő tekintettel találtam magam szemben, mikor hátrafordultam. Emma volt, és nagy léptekkel odarohant hozzám. 
-Semmiség. Mióta hívsz 'Styles'-nek?-kacsintottam rá. 
-Amióta nem tudom, hogy mi van. Adam a bajod, ugye? És, hogy én boldog vagyok? Harry nem várhattam rád örökké.

Mélyen a szemébe néztem, a derekánál fogva átöleltem és olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak tudtam. 
-Látom rajtad, hogy még mindig ugyan úgy érzel mint én. Tudom... érzem. Ahogy megöleltél, mindent elárult. Mond ki, hogy te is ugyanannyira akarod, mint én. Mond ki Emma!-majd egy halvány csókot leheltem az ajkaira. Karjait a nyakam köré fonta. Körülbelül még 5percig élveztük egymás csókjait, majd Emma hirtelen elengedett. 
-Kérlek, Harry!-nyögte, majd hátrataszított. 
-Tudtam. Tudtam, hogy még mindig szeretsz.-válaszoltam, rámosolyogtam, majd elindultam haza. 
-Ne tedd ezt velem Harry. Kérlek!-üvöltötte utánam szinte sírva Emma, majd letörölte könnycseppjeit, megfordult és visszament a házba.

Emma szemszöge
Tényleg nem teheti ezt velem.
Újra érezhettem, ahogy megcsókol, és talán fogalma sincs róla, hogy mióta várok erre.
Tudom, hogy még ő is szeret, hiszen nem régen mondta ki. Sajnos most kellett rájönnöm arra, hogy én is pontosan ugyan úgy érzek iránta.
Teljes szívemből szeretem őt, talán még jobban mint egy éve.
Viszont fogalmam sincs arról, hogy milyen hírek kelnének napvilágra rólam, ha csak úgy elhagynám Adamet, hiszen túl egyértelmű, hogy Harry miatt lenne.
Már csak azt kell kivárnom, hogy mikor kerekednek felül a cselekedeteimen az érzelmeim. 
-Jól vagy Emma?-kérdezte Adam, mikor beléptem az ajtón.
Felrohantam a szobámba, becsuktam magam után az ajtót, háttal nekitámaszkodva ülésbe csúsztam, arcomat a térdeimbe temettem. Minden régi emlék felemészt. Én újra ugyan olyan boldog akarok lenni, mint régen... és Harryvel. 
-Emma, engedj be!-mondta Adam, és egy kis résen befurakodott a szobámba, leült mellém és átölelt.
Nem esett jól, lassan már irtózok attól, hogy folyton a nyakamon lóg. 
-Nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem.-suttogta a fülembe, majd a homlokomra nyomott egy puszit. "Bárcsak tudnád, hogy mást szeretek... még mindig."-gondoltam, de szavaimnak nem adtam utat.
-Hagyj magamra, kérlek!-mondtam Adamnek pár perc hallgatás után. Felállt, és lassan kiment az ajtón.
Felvonszoltam magam az ágyamra. "Nem szabad megtudnia Harrynek, hogy még mindig szeretem, hiszen én boldog vagyok... illetve voltam Adammel. Vagy csak az akartam lenni, hogy feledtesse velem Harryt.Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. Talán nem kéne semmit szólnom Harrynek, és gondoljon amit akar. Aztán majd az idő segít...Ugyan már, ez hülyeség. Én szeretlek téged, Harry." 
Miután alaposan átgondoltam mindent, elnyomott az álom.