2.fejezet~2.rész

Reggel fél 8 felé ébredtem. Mikor kinéztem az ablakon, csak nagy ürességet láttam.
Nem.
Nem mintha nem lett volna ott semmi, hiszen minden pont úgy nézett ki, mint eddig. De én mégis csak úgy éreztem. Talán ez az üresség, amit érzek, bennem van. Harryre gondoltam, és újra a sírás kerülgetett. Félek. Rettenetesen félek. Attól, hogy egyszer csak belépek a rideg kórházba az egyforma falak közé, felmegyek Harryhez, de ő már nem lesz ott, és soha többé nem láthatom, és el sem köszönhettem tőle.

Lassan az ágyamhoz sétáltam, csak néztem magam elé.

Gondolatmenetemet Liam zavarta meg.
-Bocsi, ha zavarok.-mondta, majd bejött és gondosan becsukta maga után az ajtót. Leült a széttúrt ágyamra.
-Jól vagy?-kérdezte körülbelül tíz perc hallgatás után.
-Persze. Csak minden annyira a múltra emlékeztet. Pont így volt, mikor Harry elment New Yorkba. Bejöttél, s fogalmunk sem volt, hogy mit teszünk.
Nagyon össze voltam zavarodva, a gondolatok összekuszálódva kavarogtak a fejemben.
-Emma, az csak a… egy félreértés volt, És így utólag is… kérlek, ne haragudj rám. De meglátod, hogy minden rendbe fog jönni. Én érzem.
Odajött hozzám és átölelt. Nagyon aranyos volt tőle. Majd megfordult, kilépett az ajtón, de visszafordult. 
-Szedd rendbe magad és gyere le reggelizni. Napok óta alig ettél.

Becsukta az ajtót, én pedig leültem az ágyamra. Felülkerekedett rajtam a félelem, a fájdalom, a kimerültség. Az életkedvem a legalsó határt verdeste, de jól tudtam, hogy ez az a pont, mikor nagyon erősnek kell lennem, és nem szabad feladnom.

Gyorsan beágyaztam, gondosan összepakoltam a szobámban, majd felöltöztem. Ma egy zöld melegítőfölsőt vettem fel egy rövid világos farmernadrággal, fehér papuccsal. Hajamat megfésültem és kontyba kötöttem, majd lementem a nappaliba.

Amikor leértem a következő látvány fogadott: Liam a kanapén ült, Niall és Louis a reggeli maradékait tűntették el az asztalról. 
-Sziasztok! –üdvözöltem őket, és leültem Liam mellé a kanapéra. Átölelt, és a homlokomra nyomott egy puszit. 
-Enned kéne valamit, Emma!-mondta halkan.
-Nem, köszönöm, most nem kérek. Inkább bemennék Harryhez a kórházba.-válaszoltam. Majd Liam rábólintott. Teljesen olyan volt, mintha a második bátyám lenne, és ez az érzés nagyon megnyugtatott. 
-Kicsit később mi is be akartunk menni, hiszen még csak kilenc óra. De ha tényleg jól vagy, nem fáj semmid, nyugodt vagy, és nem fogsz hasonló viselkedéssel előállni, mint tegnap este, akkor mehetünk. 
Mindent megtettem volna, hogy láthassam Harryt, így nem tudtam csak helyeselni, és azt mondani, hogy ’igen, jól vagyok és nem lesz több dühkitörésem’.

A fiúkkal úgy döntöttünk, hogy inkább gyalog megyünk a kórházba, úgyis szép napos idő volt. Egész úton nem szóltam senkihez, csak próbáltam gondolkozni, rendbetenni a gondolataimat, és kiszellőztetni a fejemet.

Lassan bementünk a nagy üvegajtón és a recepcióhoz léptünk.

Miután bejelentkeztünk, Harry kórterme felé vettük az irány. Az orvos, akit tegnap a terem ablakánál láttunk, ma is pontosan ugyan ott volt. 
-Bemehetnek. De csak egyesével. Maximum fél órára. Az állapota javult, bármikor felébredhet. Már nincs közvetlen életveszélyben, holnap átvisszük az intenzívről. Mogorva modora volt, rezdüléstelen arccal. Mikor közelebb értünk megfogta magát és elment. 
-Hagy menjen be először Emma!-hallottam, ahogy Niall a többieket marasztalja a folyosón.

Megfogtam a kilincset, és benyitottam. Ahogy beléptem a gépek szörnyű csipogása és egy tehetetlen test fogadott. Odahúztam Harry ágyához egy széket, és leültem mellé. Úgy tettem, mintha ébren lenne, elkezdtem beszélni hozzá, és semmire sem vágytam jobban, csak hogy érezhessem a közelségét, ezért megfogtam a kezét. 
-Szóval…-megköszörültem a torkom, hiszen a sírás kerülgetett- Harry elmondhatatlanul megszerettelek. Pedig csak három hete ismerlek. 
Ilyenkor elmosolyodtam, hiszen tényleg nem értem, hogy ez mégis hogyan lehetséges. Három hét. Ennyi idő. És mégis annyi mindenen keresztül mentem… vagyis mentünk, együtt. 
-És most, hogy majdnem elvesztettelek… nagyon megijedtem. Én még sosem voltam ennyire szerelmes. És én nem akarlak elveszíteni.
Könnycseppjeim végigfutottak piros arcomon, egyenesen Harry kezére, majd fejemet lehajtottam. Tudtam, hogy Harry alszik, és nem tudja, hogy itt vagyok, de nem szerettem, ha azt látják, hogy sírok, hiszen én mindig erősnek mutatom magam a külvilág felé. Talán ez a baj.

Arra lettem figyelmes, hogy valaki megmozdul, és a kezét az arcomra teszi. Harry volt. Nem tudtam, hogyan reagáljak. De felébredt. 
-Harry!-suttogtam, és nem hittem el, hogy tényleg ébren van. Gyorsan odahajoltam hozzá, és megöleltem. Mindennél jobb volt. 
.Harry, hogy vagy? Mióta vagy fel? Végigfutott a boldogság az arcán, újra láthattam zöldeskék gyönyörű szemeit. 
-Elég régóta fel vagyok ahhoz, hogy azt mondjam: Emma, szeretlek. Nem csak úgy, mint egy barátot… hanem úgy, mint azt a nőt, akivel az életemet akarom leélni! És ezt nem csak úgy mondom. Mert ez az igazság. Benned megtaláltam azt, amit mindig is kerestem.

Shut the door(Csukd be az ajtót)
Turn the light off(Kapcsold le a lámpát)
I wanna be with you(Veled akarok lenni)
I wanna feel your love(Érezni akarom a szerelmed)
I wanna lay beside you(Melletted akarok feküdni)
I cannot hide this(Nem tudom elrejteni)
Even though I try(Pedig próbálom)

Heart beats harder(Szívem nehezebben ver)
Time escapes me(Az idő ellenem van)
Trembling hands(Remegő kezem)
Touch skin(Bőröd érinti)
It makes this harder(Ez nehezebbé teszi)
And the tears stream down my face(És a könnyek lefolynak az arcomon)

If we could only have this life(Ha ez lenne az életünk)
For one more day(Még egy napig)
If we could only turn back time(Ha visszaforgathatnánk az időt)

You know I’ll be(Tudod, hogy lennék akár)
Your life(Az életed)
Your voice(A hangod)
Your reason to be(Az indokod, hogy miért legyél)
My love(A szerelmem)
My heart(A szívem)
Is breathing for this(Lélegzik ezért a)
Moment(Pillanatért)
In time(Időben)
I’ll find the words to say(Meg fogom találni a szavakat)
Before you leave me today(Mielőtt ma elhagynál)

Mindig megkönnyeztem, ha Harry énekelt nekem. Közelebb húzott magához és megcsókolt. Elmondhatatlanul jól esett. Mikor elengedett, láttam, hogy sír. 
-Én nem akartam neked fájdalmat okozni, Gondolom, hogy mennyit szenvedhettél. De most már minden rendben lesz. 
Majd rám mosolygott, letöröltem könnycseppjeit, és visszamosolyogtam, majd mélyen belenéztem csodaszép szemeibe. 
-Szeretlek Emma! És soha nem engedlek el magam mellől.