4.fejezet~14.rész

Hello mindenki!

Most tényleg csak pár szót mondok, illetve írok, de kérlek olvassátok el.

A blog nagyon gyorsan halad előre és én ennek nagyon örülök, DE azért azt is megkaptam már, hogy ne tudok újat hozni és unalmas lehet már.

A véleményeteket szeretném kikérni, hogy mi legyen, komiba írjátok le!:)

Na szóval én csak ennyit kérnék tőletek és annyit, hogy értsétek meg, hogy ilyen 'szomorú' és 'furcsa' részekkel állok elő, de nincs túl jó kedvem, de ezt már tényleg nem akarom az orrotokra kötni, tudom, unalmas vagyok ilyenkor.:D

Szóval jó olvasást, remélem tetszeni fog, véleményezzetek és használjátok a Tetszik/Nem tetszik gombokat!

Puszi: Dalmii xx

Niall szemszöge

Merre vagyunk?

Merre kéne tovább mennünk?

Hogy találunk haza?

Mikor jutunk innen ki?

Rengeteg kérdés motoszkált a fejemben míg Réka szorosan karjaim között pihent a kabátommal vállán, nekidőlve egy fának.

-Niall hallottam valamit. Kérlek menjünk innen, nagyon félek.-suttogta, majd megpróbált felállni, ami csak a segítségemmel sikerült.

-Gyere.-mondtam, majd nyakamba akasztottam karját és egy egyszerű mozdulattal felemeltem.

Tekintetének ragyogását színtisztán láttam, haja gyengéden omlott karomra.

Fél órát sétáltam, amikor már nem bírtam tovább menni letettem Rékát és vele szemben helyezkedtem el, majd mindketten nekidőltünk a fának.

-Niall! Fent vagy még? Nagyon fázom.

-Igen fent vagyok. Én is, hidd el. Kell a pólóm? Odaadom nagyon szívesen.

-Ugyan már ne butáskodj.

-De ha fázol...

-Nem, azért annyira nem.

-Jól van, de csak szólj. Várj, van egy ötletem.-mondtam, majd felálltam és Réka mellé mentem, majd szorosan átöleltem.

-Így már jobb?-kérdeztem tőle.

-Sokkal. Niall, mi lesz most?

-Réka, mi az, hogy mi lesz? 

-Itt vagyunk egy hatalmas erdő közepén, azt se tudjuk merre.

-Ha világos lesz majd kitalálunk.

-Biztos?

-Igen, biztos.

Tudtam, hogy jelenleg semmi sem biztos, de muszáj volt ezt mondanom. Csak azért, hogy Réka ne féljen.

-Niall mondhatok valamit?

-Persze, hogy mondhatsz.

-Ahogy itt vagyok a karjaidban... tudod egyáltalán nem félek. Teljesen biztonságban érzem magam. És ez annyira jó érzés.

-Mellettem soha nem kell félned.-mosolyogtam, de ő ezt a sötét miatt nem láthatta.

-Baj, ha azt mondom, hogy lehet, hogy beléd szeretek?-suttogta.

-Nem. Semmi nem biztosíték arra, hogy én nem ugyan így érzek majd.-válaszoltam, majd magam felé fordítottam és mélyen belenéztem még mindig csillogó barna szemeibe.

-Mit fogsz tenni, ha most megcsókollak?-kérdeztem halkan.

-Majd megtudod...-válaszolta nagy mosollyal arcán. 

Igen, színtisztán láttam azt a mosolyt.

Apró pillantásokat vetettem rá, ő jobb kezét felemelte és végigsimított az arcomon.

Becsuktam szememet, hajába jobb kezemmel beletúrtam, állát közelebb húztam az enyémhez és végül ajkaim az ő ajkaira tapadtak.

Harry szemszöge

Ez a karnevál... semmi érdekes nincs itt, évről évre ugyan az.

Jobbnak gondoltam, ha inkább haza megyek.

Sötétedett már, de engem nem érdekelt, úgy döntöttem, hogy meglátogatom a régi helyünket. Mikor hazaértem felkaptam magamra egy kabátot, egy sapit és kiléptem az utcára, majd elkezdtem gyalogolni az a bizonyos hely felé.

Egyre hűvösebb volt nem túlzottan szeretem, ha közeleg a tél.

Lépteim lassúak voltak, aprók, kezeimet a kabát zsebébe dugva melegítettem.

Mikor a domb aljába értem, észrevettem, hogy van ott valaki.

A mi helyünkön.

Amiről más nem tud.

Vagy mégis?

Lassú léptekkel felmentem a legtetejére és megpillantottam Emmát.

Ő ült ott, és bámulta a csillagokat és London mindig zajos utcáit.

-Emma...-mondtam halkan, mire ő hátrafordította fejét és engem nézett.

Bátorkodtam mellé kuporodni, hátha nem hord el megint mindennek.

-Szia.

-Szia Harry, mit keresel itt?

-Ez itt a közös helyünk, emlékszel? És úgy látszik nem csak nekem hiányzik.

-Rosszul látod.

-Mért, talán nem hiányzok?

-Harry nem erről van szó...

-SAJNÁLOM ÉRTED? NEM TUDOK MÁST MONDANI EMMA ÉRTED? Szeretlek és bármit megtennék érted a fenébe is.-mondtam szinte ordítva, ügyet vetve arra, hogy az egész környék visszhangzott.

-Én is sajnálom. De...-mondta könnyeit letörölve.

-De?

-Csak megerősítetted bennem azt az érzést, hogy semmi sincs rendben. Sajnálom.-mondta, majd felállt és elfutott.

-Emma! Kérlek!-ordítottam, majd elkezdtem utána futni.

Úgy futottam ahogy csak bírtam, a lábaim önakaratomon kívül is Emmát követték.

Mikor utolértem, megfogtam karját és magam felé rántottam.

-Mégis mi történt velünk? Még pár napja annyira boldogok voltunk.

-Harry... ez mind múlt idő. Sajnálom, össze vagyok zavarodva, érted?

-De mért?

-Mert... fogalmam sincs.

-Jó.-mondtam, majd számat az ő szájára húztam. Pár percig még egymás ajkaival voltunk elfoglalva, de Emma eltaszított.

-Kérlek, Harry. Adj egy kis időt.-mondta könnyes szemekkel.

Kigördülő könnycseppjét letöröltem, fejét felhajtva sajnálkozó tekintettel nézett rám, majd megfordult és elment.

Idiótának éreztem magam és jobbnak láttam, ha nem tartok vele, ezért csak álltam az út közepén és bámultam, ahogy alakja eltűnik a sötétségbe.