5.fejezet~19.rész

Kedves olvasók!:)

A hétvégén javítgattam a blogot, és így olvasgattam is.

Annál a résznél voltam, mikor Zayn és Hilary elmentek éjszaka sétálni, és elcsattant az első csók. Komolyan mondom, majdnem elsírtam magam. Feltört bennem az érzés, hogy hiányzik Hilary, mint szereplő. De sajnos már nem tudom őt visszahozni, bármennyire is szeretném/szeretnénk.

Ja, és a következő rész a fejezetzáró.
És még egy meglepi: mostantól próbálok hosszabb részeket hozni!:)

Na de csak ennyit szerettem volna mondani, illetve írni.:)

Jó olvasást, puszi:Dalmii xx.

Liam szemszöge

-Tessék? Danielle ugye ezt most nem gondoltad komolyan?-kérdeztem meglepődve, közben megfogtam a kezét.

-De, Liam teljesen komolyan gondoltam. Egyszerűen nincs időnk egymásra. Nézd-folytatta, majd teljesen felém fordult.-Te is elfoglalt vagy, én is elfoglalt vagyok. Sokkal könnyebb lenne, ha olyan barátnőd lenne, aki kevésbé híres. És nekem sokkal jobb lenne egy olyan barát akinek van rám ideje. Rég óta hiányzol Liam. Hiányoznak a közös ebédek, vacsorák, beszélgetések. A sok nevetés és minden. És ha elmész, azt már nem fogja túlélni a kapcsolatunk. Így még mindig könnyebb, mintha úgy szakítanánk, hogy az egyikőnk megcsalja a másikat.

Miközben beszélt, rá kellett jönnöm, hogy igaza van. A kapcsolatunk teljesen kihűlt, unalmas. Életemben mindig valami különlegesre vágytam. Úgy éreztem ez a kapcsolat több, mint különleges. Talán pont ez a baj.

-Biztosan ezt akarod?-kérdeztem, majd másik kezét is megfogtam.

-Igen-mosolygott.

-Danielle, Figyelj. Én attól szeretném veled tartani a kapcsolatot, és szeretném, ha barátok lennénk-mosolyogtam rá.

-Én is szeretném Liam-válaszolta, majd megölelt.-Holnap összeszedem a cuccaimat és visszaköltözök a saját lakásomba.

Mikor ezeket a szavakat kimondta, tudatosult bennem, hogy mindennek vége. És én még csak nem is küzdöttem érte, még csak egy új esélyt sem kértem tőle. Semmit. Semmit nem mondtam, hogy változtatni tudjak ezen a helyzeten.

Igen, szeretem még őt, de magamnak sem vallottam be eddig, hogy kevesebbet érzek, mint a legelején.

Talán jobb lesz így.

-Rendben-mosolyogtam.-Majd segítek.

-Köszönöm-válaszolta, majd egy puszit nyomott az arcomra.

Ennyire könnyen elengedne? Ennyire nem számítok már neki? Ennyire kiszeretett belőlem?

Hiszen ezt eddig képtelenségnek tartottam... de mégsem az.

*másnap*

-Jó reggelt-köszöntem Daniellenek, ahogy a nap első sugarai cirógatták arcomat, mire én felkeltem. Dan ilyenkor már készen állt előttem, éppen a bőröndjén húzta be a cipzárt. Majdnem mellé csúszott egy 'édes' kifejezés is, de eszembe jutott az éjszakai beszélgetésünk.

-Szia. Öltözz fel gyorsan és akkor jöhetsz velem-nevetett, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

-Oké-válaszoltam, majd felkaptam egy melegítőt, egy egyszerű szürke pólóval majd gyorsan beágyaztam.

-Akkor mehetünk?

-Igen-mondta fejét lehajtva.

Felvettem az egyik bőröndjét, a másikat ő hozta. Lementünk a lépcsőn, reméltük, hogy még senki nincs fel. Nem akartam, hogy Danielle is itt legyen, mikor elmondom a többieknek a döntésünket. 

Beültünk a kocsiba, majd fél óra néma csendben telt utazás után megérkeztünk.

-Szóval itt lennénk...

-Még segítek bepakolni-vágtam a szavába.

-Oké-mosolygott, majd kiszedtük a csomagokat és bepakoltuk a lakásba.

-Majd egyedül kipakolok. Nyugodtan menj haza, a többiek már biztosan aggódnak miattad-mondta, majd kezét végighúzta arcomon.

-Rendben-mondtam, majd szorosan magamhoz húztam őt.

Tudtam, hogy vége. Vége van mindennek. Fél nap leforgása alatt elveszítettem azt az embert, akivel már a jövőnket tervezgettük.

Ahogy beszívtam édes illatát, egy könnycsepp csordult ki a szememből.

Majd a szipogására lettem figyelmes.

-Menned kéne-mondta 5 perc után, majd eltaszított és letörölte az arcát.

Olyan volt, mintha szégyellné könnyeit előttem.

-Szia-mondtam, majd intettem egyet kezemmel és kiléptem az ajtón.

Teljesen távolinak éreztem őt.
Úgy megcsókoltam volna és tudattam volna vele, hogy mennyire szeretem. 
Mért engedtem?

És én hagytam elmenni. Hagytam, hogy mindennek vége legyen, mikor legbelül érzem, hogy helyre lehetett volna hozni.
Elrontottam. Végleg.

Zayn szemszöge
Az éjszaka nagyon sokat gondolkoztam. Csak úgy mindenen.
Jennán, Emmán, a bandán, a rajongókon, magán az életen.
Sok kérdésre kerestem a 'miért?'-eket, kevés sikerrel.
Mikor rápillantottam az órára, pontosan 6:25 volt.
Jobbnak láttam, ha felkelek, azért kimásztam az ágyból, felöltöztem és megágyaztam.
A konyhába érve összeöntöztem egy tálba kevés kukoricapelyhet tejjel.
Levágódtam a tv elé, majd bekapcsoltam.
Miután semmi-számomra-érdekeset nem találtam a csatornák között válogatva,  beraktam a mosogatóba a tányérom és egy kabátot felvéve-tekintve a hideg ősz időre-kiléptem London kissé zajos utcáira.
Mindenkiben Jennát láttam, mindenhol őt kerestem.
Bennem volt az az érzés, hogy mi van, ha nem ment el? Mi van ha még itt van csak játszik velem?
Nem, ő ilyet nem tehet.
Nagyon elgondolkoztam, pontosabban észre sem vettem, mikor nekimentem egy idegennek, aki a földre rogyott és minden kihullott a kezéből.
-Annyira sajnálom. Hagy segítsek-mentegetőztem.
-Semmi gond-válaszolta, majd kezemet megfogva felállt.
Ijedtemben majdnem összeestem.
-Bella te meg mit keresel itt?
Tudtam, hogy ebből a véletlen összefutásból csak a bajok és a további kalamajkák lesznek... mégsem tudtam őt csak úgy otthagyni. Eszembe jutott minden régi emlék, és együtt töltött idő.
Ő is csak fapofával bámult rám, majd szemöldökét felhúzta, száját szélesre nyújtotta.
Mosolygott, de olyan gúnyosan tette, mintha meg akarna ölni. Fogalmam sem volt, hogy most mi lesz, csak annyit tudtam, hogy semmi jó.