7.fejezet~1.rész

Sziasztok drágák!
Igen, tudom, hogy nagyon elkéstem, és tudom, hogy páran közületek mennyire várják az új részt, de pár dolog közbejött, és csak most tudom megírni.
Néhányan most azt gondoljátok, hogy "Jaj hát nyáron alig volt rész...". Igen, sajnos ez így igaz, de ennek okai is vannak. 1: az értékelések és hozzászólások csigatempóban érkeztek... 2: voltak nem tervezett utazásaim (pl.Anglia).
DE AZÉRT NEM KÉREK OLYAN HOZZÁSZÓLÁSOKAT, AMIKET ÚGY ÍRTOK, HOGY KÖZBE NEM IS TUDTOK SEMMIT! Mi az, hogy nem gondoltam rátok? Most úgy őszintén... aki ezt írta szerintem nem gondolta végig, hogy mit mond. :) Minden blogba kell egy kis szünet. És még valami! Egyáltalán nem csökkennek az olvasóim, minden nap megvan minimum 600 látogató!:) 
Na de most jó olvasást kívánok az új részhez!
Köszönöm, hogy vagytok nekem!
Btw. 250.000!
Puszi:Dalmii xx

Harry szemszöge
Két hét telt el azóta, hogy Emma bekerült az elmegyógyintézetbe. Semmi keresnivalója ott, ezt ő is tudja, pillanatnyi sokként érte őt a szülei halálának híre, de azért nem őrült. Az orvosa azt mondta, hogy bármikor hazahozhatjuk őt, ezért ma így is teszünk. Persze a meglepetés sem maradhat el, ezért egy buli keretében, barátokkal tartunk egy kis összejövetelt Emma hazatérésének tiszteletére. 
-Harry, Segítenél? Fel kéne fújni a maradék lufit-nyitott be a szobámba Louis.
Bólintottam, felkeltem az ágyról, majd a fiókomból kikerestem a kedvenc ingemet és a fehér pólómra kigomboltan vettem fel. Fújtam magamra a kedvenc parfümömből, majd szokásos hajtúrásom után kiléptem a folyosóra és leviharoztam a többiekhez a nappaliba.
Csodásan nézett ki minden, sütik az asztal jobb oldalán, egy üveg pezsgő középen, körülötte poharak, az asztal jobb oldalán pedig koktélok és egyéb üdítők voltak gondosan kirakva.

-Azt hiszem minden készen van-mondta Liam, miközben megveregette a vállam és utána lehuppant a kanapéra.
-Nagyon köszönöm, srácok-néztem az előttem álló társaságra egy széles mosollyal és elismerő tekintettel.
-Ugyan, ezt nem kell megköszönnöd haver-mosolygott Niall, majd átölelte Rékát.
-Na és mikor indulsz Emmáért?-kérdezte Zayn, aki egy ásványvizes palackot szorongatott. Furcsa látványt nyújtott, mostanában inkább vodkás üvegekkel haverkodott.
Ránéztem az órámra és rájöttem, hogy pár perce már úton is kéne lennem.
-Kösz, hogy szólsz. Rohanok-válaszoltam, majd felkaptam a fogasról a kabátom és kiléptem az utcára. Beültem a kocsiba, és egészen a kijelölt helyig vezettem.

A hideg is kiráz, ha ennek a helynek akár csak a környékére is jövök. De Emmáért bármit.
Kiszálltam a kocsiból, megigazítottam a kabátomat, és gyors léptekkel mentem egészen a bejáratig. Ott megálltam, becsuktam a szemeimet, majd egy mély levegővétel után kinyitottam magam előtt az ajtót és beléptem a rideg, sötétkék csempékkel padlózott aulába.
-Jó napot, egy beteget keresek, a neve Emma...-ahogy elkezdtem volna a mondandómat a portásnőnek, Emma alakja rajzolódott ki a sötétből és egyre közeledett, majd belevetette magát a nyakamba. A nagy lendülettől majdnem mindketten a földön végeztük.
-Istenem, annyira hiányoztál-suttogta a fülembe, majd egyre több és több puszit nyomott az arcomra.
-Te is nekem-válaszoltam, majd tekintetemet gyönyörű szemeibe fúrtam és egyből tudtam... Emma a régi. Önakaratomon kívül kezdtem el mosolyogni.
-Na mi az?-kérdezte, miközben a csomagjait szállító emberke is megérkezett és lepakolta mellénk az összes cuccot.
-Szeretlek-válaszoltam mosolyogva, majd egy apró puszit nyomtam a szájára.

Felkaptuk a csomagokat, majd kiléptünk az udvarra és összekulcsolt ujjakkal mentünk el a kocsiig. Igaz, hogy nem nagy útvonal, de annyira jó érzés volt őt újra közel érezni magamhoz.
Az út nagyjából arról szólt, hogy Emma elmesélte a mindennapjait még egyszer, és a hányás szagú levestől való irtózásáról is szólt pár szót.

-Megérkeztünk-mondtam, miközben kikapcsoltam a biztonsági övemet, majd kiszálltam az autóból és az ajtót kinyitottam Emma előtt, aki csak percekig állt, miközben a házat nézte és belemélyedt gondolataiból való feleszmélése után könnyes szemekkel szólalt meg.
-Végre-suttogta, majd megfogta az egyik bőröndjét, amit időközben kipakoltam a csomagtartóból, és elkezdett gyors lépésekkel haladni befelé. 
Az ajtó előtt állt, mikor megfogtam kezét és kinyitottam.
-Meglepetéééés!-kiabálta egyszerre az összegyűlt tömeg, majd tapsolni kezdtek. Emma szemében örömkönnyek gyülekeztek. Megható látvány volt. Párás tekintettel figyelték őt.
Mindenki öleléssel köszöntötte őt, majd miután pár szabad perce lett, leültem vele a kanapéra.
-Édes, van kedves sétálni?-kérdezte halkan, ami nem volt túl jó ötlet, hiszen az enyhén italos embereknek nem volt elég a halk zene, ezért szinte dübörgött az egész ház.
-De ez az egész miattad van! Neked csinálták a srácok-ingattam meg a fejem, majd Emmára néztem, aki elkezdett mosolyogni.
-Harry, muszáj elmennünk innen, beszélni akarok veled négyszemközt. Egy olyan dologról van szó, ami meghatározó dolog volt, és aminek köszönhetően én most itt vagyok veled-válaszolta, miközben megfogta a kezem és megszorította.
Válaszul csak egy fejingatást és egy helyeslő tekintetet kapott.

Már egész sötét volt, mikor elindultunk... az még rendben is lett volna, de a megszokott szeptemberi napokhoz képest hidegebb volt ez az este. Talán a telihold miatt.
Emmával a parkig kézen fogva sétáltunk, ott pedig leültünk a megszokott kis helyünkre és percekig csak figyeltük egymást.
Míg nem volt itthon, minden napom ugyan úgy telt. Az idő hihetetlenül lassan ment, pár óra is örökkévalóságnak tűnt. Nem tudtam magam mivel elfoglalni, minden gondolatom csak körülötte forgott. Nem tudtam enni, nem tudtam inni, nem tudtam a stúdiómunkákra figyelni, nem tudtam megtalálni a közös hangot a többiekkel... és rájöttem, hogy nélküle tényleg egy nulla vagyok. 
Ha nincs velem, csak sodródom az árral.

-Harry, szóval amiről beszélni akartam veled...-törte meg a csendet Emma, miközben közelebb csúszott hozzám.
-Mond-mosolyogtam rá, majd egy gyengéd puszit nyomtam a homlokára.
-Kérlek ne nézz hülyének. Nem vagyok őrült. Nem bolondultam meg-válaszolta, majd hangos nevetésben tört ki. Megijesztett.
-Mond már-néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
-Van egy személy, aki naponta többször meglátogatott engem... és segített feldolgozni a történteket. Miatta vagyok most itt melletted. Neki köszönhetünk mindent. Nem szabadna erről beszélnem most neked, de valakinek muszáj elmondanom...
-Tessék? Találtál magadnak valaki mást?
Nevetés és pár pillanat hallgatás következett, majd tekintetét rám emelte.
-Jaj de buta vagy. Hát tényleg nem érted? Ő a legjobb barátnőm... igen, Hilary. Hilary életben van...