6.fejezet~13.rész

Niall szemszöge

Azonnal hívtam a mentőket.

Réka a kocsiban rázkódva hebegett valamit, de nem értettem rendesen.

Az orvos pár rutinkérdést tett fel Rékáról, de ebben az állapotban nem voltam képes rendesen válaszolni.

-Minden rendben lesz-veregette meg a vállamat a doktor, majd Rékát betolták a hordágyon, én pedig követtem őket.

Nagyon megijedtem.

Reméltem, hogy nem a babával van valami baj.

Ahogy beléptünk a zöld csempékkel kirakott kórház folyosójára, végigfutott rajtam a hideg. Nagyon rossz emlékek jutottak eszembe... olyanok, amiket még a legnagyobb ellenségemnek se kívánnék. 

Egy kivizsgáló felé mentünk, én leültem az egyik székre, fejemet lehajtottam, kezeimet a térdemen támasztva összekulcsoltam.

-Itt vagyunk-jelentek meg lihegve a srácok, persze Harry kivételével... és Zaynt se látom sehol. Biztosan akadt jobb dolga, de nem haragszom rá.

Percek, órák, napok... minden annyira hosszú időnek tűnt.

-Elmegyünk kávéért, nem jössz velünk Niall?-kérdezte Liam, majd megfogta Danielle kezét.

-Nem, én itt maradok. Nyugodtan menjetek-mosolyogtam rájuk.

Louis Eleanor oldalán, Liam pedig Danielle kezét szorongatva indult el a büfé felé.

Pár perc után kinyílt az ajtó... végre.

Kilépett az orvos, majd Rékát tolták ki hordágyon, és egy kórterem felé indultak el.

-Doktor úr, kérem! Minden rendben van?-kérdeztem ujjaimat tördelve.

-Rékával minden rendben van-jelentette ki az orvos.

Annyira megnyugodtam, hogy sírni tudtam volna az örömtől. 

Leültem a székre, és vigyorogni kezdtem. Hiszen minden rendben! 

-Viszont uram... most legyen erős-folytatta halkan.-A rosszullétet a baba nem élte túl. Őszinte részvétem.

Emma szemszöge
Mielőtt ajkaink összeértek volna, kelletlenül elrántottam a fejemet.
-Valami baj van?-kérdezte aggódó tekintettel Mark.
-Nem, nincsen semmi baj, csak tudod mi még mindig barátok vagyunk-próbáltam a "barátok" szót elég erőteljesen kihangsúlyozni.
Egy halvány mosolyt húzott ajkára, majd lehajtotta fejét, és pár percig néma csendben ültünk egymás mellett.
-Sajnálom-kezdte meg halkan mondandóját.-Csak a kíváncsiság hajtott. Tudod valahogy mindig is szerettem volna kipróbálni, hogy milyen a csókod íze. 
-De hiszen mi csak barátok voltunk... és ha jól tudom most is csak barátok vagyunk-vágtam bele a szavába. 

Felidegesített.
Mérhetetlenül ideges lettem, úgy éreztem, hogy legszívesebben most felállnék és elmennék. Mégis minek néz ő engem? Egy ilyen lánynak, aki csak úgy hagyja magát, hogy bárki megcsókolja?

-Tényleg sajnálom. Én nem szeretném tönkretenni a barátságunkat.
-De pont ez az. Mark most bukkantál fel megint. Eddig azt se tudtam, hogy hol vagy, hogy élsz-e még. Igen, régen legjobb barátok voltunk, de most jöttél vissza... és én... én úgy érzem, hogy ezt a barátságot, ha nem is elölről kezdve, de újra fel kell építenünk. Meg kell értened, hogy ez így nem fér bele, hogy egyszer csak gondolsz egyet, és meg akarsz csókolni.
-Kérlek... ne haragudj, Emma-simogatta meg arcomat.
-Nem, nem haragszom-mosolyogtam rá. A dühömet felváltotta egy gondolat... a gondolat, ami soha nem hagy nyugodni. Harry gondolata.-Nem mehetnénk most haza?-kérdeztem fáradtságot színlelve. 
-De, persze, induljunk-válaszolta mosolyogva, majd rendezte a számlát, és London ködös, nyirkos utcáira kilépve elindultunk hazafelé.
Annyira... más így minden, hogy Harry nincs itt.

Sokszor olyan érzés tör rám, hogy egyedül vagyok...
... hogy nincs kiért tovább harcolnom.
...hogy nincs kiért felkelnem minden egyes nap.

Ahogy így sétálok a sötétségben, az utcákat is komornak, élettelennek látom.
Amikor Harryvel itt kézen fogva rohangáltunk, minden olyan vidámnak, boldognak tűnt...
másnak láttam az embereket, másnak mindent! Mindent, amit csak el lehet képzelni.

És most itt hagyott. Mégis mit kezdjek magammal nélküle? 
De mégis folytatnom kell, mert nincs megállás. Ezt pontosan jól tudom, és a legfontosabb, hogy a gondolata nyomán maradjon bennem erő... legalább annyi, hogy ne akarjam feladni.
-Minden oké?-kérdezte Mark az ajtónk előtt megállva, majd lenyomta a kilincset, és beléptünk a meleg, meghitt nappaliba.
-Igen, de most egyedül szeretnék lenni, ne haragudj. Ott a vendégszoba, találd fel magad. Nyugi, a többiek tudják, hogy itt vagy, szóval érezd magad otthon-mosolyogtam rá, majd elindultam felfelé a lépcsőn, Márk lágy puszija után. 

A szobába beérve a lenyugvó napot pillantottam meg.

Minden olyan üresnek, és elhagyatottnak tűnik, még innen is.
Ledőltem az ágyra, és Harry képét nézegetve zokogni kezdtem...
úgy visszamennék az időbe, hogy mindent máshogy csináljak.
De ez nem lehetséges. 
Bele kell nyugodnom, hogy örökre elveszítettem... a férfit, akit halálomig szeretni fogok.

Zayn szemszöge
Egész nap az ágyon fekszem, és azon gondolkozom, hogy az életem jelenleg semmit nem ér.
Mindenkiben és mindenben csalódom, megromlik az összes kapcsolatom, és tönkreteszem magam.
Bulik, pia, cigi, drogok... és itt jön az a rész, mikor felteszem magamnak a kérdést, hogy "Mi lesz így veled, Zayn?" 
Becsuktam a szemem, és csak feküdtem... minden gondolatot kizártam.

...

A szememet kinyitva teljesen más helyen találtam magam.
Mi történik? Hol vagyok? 
Egy mezőn voltam... minden csodálatosan szép volt, egyenesen elbűvölő.
Csiripelő madarak, rügyező fák, napfény, meleg, zöld fű...
Nem tudtam mit csináljak, ezért elkezdtem sétálni, mentem amerre a szívem vezetett.
A szél elkezdett lengedezni, majd egy alakot pillantottam meg a fűben.
Egy lány volt. 

Gyönyörű haja szét volt engedve, alakját tökéletesen kiemelte a lenge szürke felsője.
Valahonnan annyira ismerős...
Ezért közelebb mentem. Egészen közel.
Lépteim hangosak voltak, csodálkoztam is, hogy a lány nem vesz észre.
Ez az illat... ez a test... ez a haj...
Mikor egészen közel értem hozzá, megfogtam a vállát, minek következtében megfordult, és felállt, majd arcából kisöpörte az összes hajat.
Azt hittem megbolondultam, de az egész testem mérhetetlen nagy boldogság járta át.
-H... Hila...
Egyszerűen nem tudtam megszólalni.

Hilary csak állt velem szemben, és rám nézett.
Arcán egy könnycsepp folyt le.
Pislogás nélkül percekig csak bámult.
Nem ijesztő volt, hanem csodálatos. Felfoghatatlan. Szavakkal nem is igazán tudom kifejezni.
-Te meg mit keresel itt, Zayn?-kérdezte. 
-Fogalmam sincs Hilary... de azt tudom, hogy örökre itt maradok veled-súgtam, mert hangom elcsuklott. 
-Milyen butaság, Zayn-mosolygott. Csodálatos volt, mint mindig. 
-Dehogy butaság, én itt fogok veled maradni.
-Nem... nem maradhatsz itt, Zayn. Ez nem egy valódi világ... még csak képzeletbeli sem. 
-Akkor mi ez az egész?-kérdeztem.
-Fogalmam sincs, Zayn... talán csak álmodsz. De egyet tudok. Te nem fogsz itt maradni, ahogy én sem. 
-De én szeretlek!-suttogtam könnyes szemekkel.
-Ugyan Zayn. Én is szeretlek téged. Mindig is szerettelek, az első perctől fogva, ahogy megláttalak. Te vagy nekem a tökéletes férfi. De hiszem, hogy másnak is az vagy. Sőt, mi több...
-Kérlek ne folytasd Hilary-mondtam fejemet lehajtva, miközben az első könnycsepp utat talált magának.
-De Zayn... mikor felébredsz én már nem leszek ott. A legvalószínűbb, hogy soha nem fogunk találkozni az életben. Sőt mi több... száz százalékig biztos vagyok ebben. Hiszen én meghaltam. Te élsz. Ott az egész élet előtted. Ott a lány, akit szeretsz, hát menj és szerezd meg és szeresd úgy, ahogy engem szerettél!-a végét szinte már üvöltve mondta el... zokogott, majd a földre lerogyott, és arcát kezeibe temette.
-Soha... érted? SOHA nem fogok úgy szeretni senkit, mint ahogy téged szeretlek! Nekem nem kell más-mondtam, majd leültem mellé.-Nekem csak te kellesz, Hilary.
-Mind a ketten tudjuk, hogy ez lehetetlen-válaszolta, miközben letörölte a könnyeit.
-Nem lehetetlen! Semmi nem lehetetlen, én veled akarok lenni!
-Zayn, te butus... tudom, mire célzol. De az életet nem adhatod fel. Ott a családod, a barátaid, a banda és persze a több millió rajongó. 
Csak bámultam csodaszép arcát... olyan mint egy angyal. 
-Lehet-válaszoltam.
-Mindjárt lejár az idő... vissza kell menned-suttogta, miközben megsimogatta az arcom.
-Örökre szeretni foglak-mondtam.
Tudom... én is téged-mosolygott.
Felálltunk mindketten, leporoltam magam, ő megigazította magán a ruhákat, majd megöleltem.
Átjárt a melegség, a boldogság, a szerelem... mindig is így éreztem magam, mikor Hilaryvel voltam. 
-Megígérem, hogy soha nem adom fel. Csak mert te kérted-suttogtam a fülébe.
Majd puszilgatni kezdtem az arcát. Millió kis puszit kapott, egyre beljebb, a szája közelében. 
Végül csak milliméterek választottak el.
Izgultam, mintha az első csókunk lenne... és ajkaink összeértek.

Abba a percben köddé vált minden... és újra a szobámban találtam magam.
Felültem az ágyon, és mosolyogtam.
Csak álom volt az egész... a lehető legjobbkor, hiszen éppen fel akartam adni.
De soha nem fogom feladni... soha, míg élek.

És igen, egy álom. A legszebb álom.