3.fejezet~2.rész

*6 nap múlva*

Emma szemszöge
Holnap lesz a műtét. És én rettenetesen félek. Tudom, hogy ha nem ébrednék fel, Harry összeomolna teljesen. És nem beszélve anyuékról, meg Zaynről. 
De úgy is az lesz, aminek lennie kell.
Egyre gyengébb vagyok, és ez nem csak én érzem így.
Tegnap például nem bírtam felkelni az ágyból. Csak feküdtem, mint egy darab fa. Tehetetlenül.
Harry hozott fel nekem még enni és inni is. Semmihez nem volt erőm.
Ma talán egy kicsit jobban érzem magam, ezért megpróbálok utolsó erőmmel is boldognak és erősnek látszani.
Talán az utolsó napomon.
Harry mellett ébredtem. Újra. Még mindig ugyanolyan jó érzés. Annyira szeretem.
-Jó reggelt drágaság. Hogy érzed magad?-kérdezte Harry.
-Neked is jó reggelt! Köszönöm,  most egész jól vagyok-válaszoltam, és kimásztam az ágyamból.
Ma jól akarok kinézni. Sőt. Több mint jól. Ha ez az utolsó napom, méltóságteljesen akarok búcsúzni.
A szekrényemben kezdtem el turkálni. Harry még mindig az ágyamon ült, és csak bámult. Talán most érzi ő is ennek az egésznek a súlyát.
Ahogy matattam a szekrényem aljában, egy fényképalbumra bukkantam.
Kivettem, és Harry mellé kuporodtam. 
-Ez annyira régi. Minden fontos dologról van benne kép. Hadd mutassak egy-két képet.
Lapozgatni kezdtem az albumot.
-Nézd! Itt ez a kép. Hilaryvel vagyunk rajta. Még tavaly nyáron csinálta rólunk... Adam.

-Nagyon jól néztek ki. Remélem, majd lesz lehetőség arra, hogy én is csináljak ilyen képet-halványan egy mosolyt húzott a szájára, és tovább lapozgattam.

-Ezeket még te csináltad rólam. Milyen szép idők is voltak.

Harry csak mosolygott. Egy szót sem szólt.

Láttam rajta, hogy eléggé ki van készülve már ezektől a képektől. Szemét törölgetni kezdte. Azt hiszem... sír.

-Ez pedig én vagyok. És Adam.

-Boldognak tűnsz-suttogta. 

-A látszat néha csal-válaszoltam és egy puszit nyomtam az arcára.

-Ezt nézd-nevettem fel.

-Ez a kép a 18.szülinapomon készült. Hihetetlen jó nap volt.

-Csodaszép vagy ezen a képen is. Hihetetlen szép, komolyan-mondta. Láttam rajta, hogy alig bírja már.

De még volt egy kép, amit meg akartam neki mutatni, mindenképpen.

-Ezek pedig mi vagyunk. A helyünkön. És talán többet...-sírni kezdtem, fejemet lehajtva, azonban még pár szó erejéig visszafogtam a könnyeimet-már nem leszünk ott kettesben.

Tovább lapoztam az albumban, és megpillantottuk a képet.

Harry megfogta az albumot, és becsukta. 

-Emma, könyörgöm ne tedd ezt velem! Nem szabad fel adnod! Még érezni akarom a csókod nem egyszer, és nem kétszer. Még meg akarlak ölelni ezerszer. Kérlek, ne így állj a dolgokhoz-mondta zokogva, és megölelt.

-De Harry. Nincs erőm.-válaszoltam.

-Emma, kérlek! Menjünk ki a közös helyünkre. Csak mi-kérlelt.

-Harry alig bírok talpra állni-mondtam könnyeimet törölgetve.

-Ha kell, én viszlek fel a karomban.

Nem bírtam neki ellenállni. Felöltöztem, majd elindultunk.

Úgy éreztem, hogy egész London velem van elfoglalva. Persze, ez nem így van. 

Mikor a domb aljához értünk, már a lábam össze-vissza csuklott. Harry a karjába vett, és felcipelt.

Leültünk a domb tetején.

Harry átölelt, és könnyei patakként folytak le arcán, csak úgy, mint nekem.

Kéz a kézben ültünk. És vártunk. Vártuk, hogy soha ne legyen ennek a napnak vége.

-Nem akarlak elveszíteni. Nekem te jelentesz mindent. A közelmúltamat, a jelenemet, a jövőmet. Nélküled én semmit nem érek-mondta, majd megcsókolt.-Könyörgöm, ne add fel-suttogta a fülembe.

Nem tudom, hogy mi lesz velem, de érzem, hogy bármi történjen, Harryt a saját életemnél is jobban fogom szeretni... örökre.