5.fejezet~17.rész

Niall szemszöge
Összebújva aludtunk el a kanapén, majd a vezetékes telefon csörgése zavart meg minket.
-Várj, majd én felveszem-suttogtam Réka fülébe, egy puszit nyomtam az arcára és a telefonhoz siettem.
-Niall Horan-ásítottam bele a nevemet a kagylóba.
-A rendőrség. Emma Rose Malik késeléses ügyéről van szó. 
Meglepődöttségemben egy szó sem jött ki a számon percekig.
-Hahó, uram. Itt van?
-Öhm...
-Szóval arról van szó, hogy utasítást kaptunk arról, hogy abból a házból bárki átveheti az információt, ha jutottunk valamire. Tudom, hogy késő van, de ide kéne jönnie.
-Ott leszek-válaszoltam, azzal lecsaptam a készüléket.
Értetlenül álltam a történések előtt.
Tudtam, hogy ez megint szétszakítja az egész családot.
Ha Emmának valami baja lesz, Zayn és Harry olyan szinten a padlóra kerülnek, hogy az a banda sorsát jelentősen befolyásolja.
-Réka...
-Igen?-kérdezte álmosan, majd felült a kanapén, maga köré tekerte a takarót és mellém sétált.
-Be kell mennünk a rendőrségre.
-Ugye nem amiatt, hogy nem az apámmal élek?-kérdezte kétségbeesetten, miközben biztonságot nyújtó szemkontaktusomat kereste.
-Nem, nem. Teljesen másról van szó. Emmát lekéselték.
Felszisszent, kezét a szája elé helyezte, szemei elkerekedtek.
-Mi? Hogy micsoda? De mégis hogy? Mi történt? Hol? Mikor? Mi van?
Szegény Réka teljesen összezavarodott.
-Velem jössz, vagy maradsz?-kérdeztem, miközben megigazítottam magamon a melegítőt.
-Jövök-válaszolta, majd felszaladt az emeletre, felvett egy nadrágot és elindultunk.
Hűvös volt, séta közben átkaroltuk egymást.
Kellemes volt így sétálni, valahogy mégsem tudtam beleélni magam a pillanatba.

-Jó estét-léptünk be a kapitányság ajtaján.
-Niall? Niall Horan? Magával beszéltem telefonon, ugye?
-Igen, de mondja már.
Belekezdett a mondandóba, ami legalább fél óra volt.
Elmesélt mindent, töviről-hegyire, igazából engem a rizsa nem érdekelt, tudni akartam a pontos okot, helyszínt,  tettest, és a 'miért?'-re a választ. Már ha van.
-Szóval az elkövető elmenekült a helyszínről, de határnál utol érték a kollégák. Itt a képe-mondta, majd egy papírdarabot helyezett le elém.
Nem hittem a szememnek. Egyből felismertem.
Adam...

Zayn szemszöge
A kínos csendet a telefonom csörgése zavarta meg.
A szempárok továbbra is az arcomra tapadtak, szünet nélkül.

Jenna kérdően nézett rám, miután letettem a telefont.
Nem rég ismer, de látta, hogy nincs rendben valami.
Vettem egy mély levegőt, majd felkaptam a kabátomat.
Nem akartam magyarázkodni, nem akartam semmit mondani, nem akartam Jennát itt hagyni egyedül ebben a helyzetben, de életbevágóan fontos kérdésről van szó... nem akartam, hogy tudja bárki is, hogy merre megyek.
A testvérem a kórházban fekszik élet-halál között. Akivel együtt nőttünk fel... akiért bármit megtennék.

Kirohantam az ajtón, majd átfutottam az úton, közben egy cigit kotorásztam ki a zsebemből.
Az agyamban minden összekavarodott, a szemem előtt a színek elhalványodva mosódtak el.
Az egész világ olyannak tűnt, mintha percek választanának el a teljes összeroppanástól.
Kimerült voltam, ideges, és féltem. Egész testemet a remegés fogta el, komolyan kezdtem azt hinni, hogy nekem ez már sok. Én ennyi terhet nem bírok el. 
Utcáról utcára csak rohantam.
Nem számított semmi.
Sem a sötétség, sem a szitáló köd, sem a hideg.
Egy dolog lebegett a szemem előtt: beérni Emmához. Látni őt... tudni, hogy még itt van közöttünk.
A kórházhoz érve elnyomtam a cigicsikket az udvaron, ami már az ötödik volt az úton, és berontottam a ajtón.
Érdeklődve láttam, hogy a recepciós pultnál senki nincs, ezért amerre a szívem vezetett, arra mentem.
Fél óra keresés-kutatás után megtaláltam Harryt.

Önkívületi állapotban sírt és teljesen megrémisztett. 
Egy szót sem szólt, csak ült és bámulta az ablakot.
Komolyan megijedtem.
-Harry?!-suttogtam, miközben leültem mellé a székre.
Rám nézett, olyan volt mintha szégyellné könnyeit.
-Mond már, mi történt?
-Zayn...-megremegett a szempillája, majd újra egy könnycsepp hagyta el a szemét.
-HARRY!-szinte ordítottam már. 
Nem akartam. Tényleg nem akartam vele kiabálni. De a fáradtság és a kétségbeesés túltett a szabad akaratomon.
Harry nyelt egy nagyot, majd elővett egy zsepit és letörölte a könnyeit.
Vett egy nagy levegőt, majd hátradőlt a széken.
-Harry, könyörgöm neked, mondj valamit-próbáltam kedvesen közeledni felé.
-Emmát lekéselték-válaszolta, miközben rám nézett.
Bűntudatot láttam a szemében.
-Zayn erről csak én tehetek. Nem vigyáztam rá eléggé. Mindent tönkreteszek.
-Ne hibáztasd magad, könyörgöm-válaszoltam, aztán eszembe jutott egy sokkal fontosabb dolog Harry önsajnáltatásánál.
-És Emma? Hol van? Hogy van? Látni akarom-hadartam gyorsan a szavakat egymás után, felpattantam a székről és indultam volna, mikor Harry köhintett egyet, jelezve, hogy forduljak vissza.
-Mi az?
Harry újra a könnyeivel küszködött, aztán megint kitört belőle.
Hangosan sírt.
Bármely férfit meghazudtoló őszinteséggel.
Újra remegés kerített a hatalmába, aztán rázott a hideg.
Harry küszködését/hogy akár egy szót is ki tudjon ejteni/ láttán könnycseppek kúsztak a szemembe.
-Harry az Isten szerelmére bökj már ki valamit-türelmetlenkedtem tarkómhoz kapva.
-Itt már nem találod meg Emmát...

Pontosan fogalmam sem volt, hogy miről beszél. 
Összeráncoltam szemöldökömet.
Képtelenség, hogy meghalt...


Bocsánat, hogy ilyen rövidke lett, megpróbálom a következőt hosszabbra írni.
Puszi:Dalmii xx