5.fejezet~16.rész

Niall szemszöge
Egy nap alatt sikerült magamat többé-kevésbé összeszedni.
Tudom, hogy mindent elrontottam, de Rékának akkor sem volt igaza.
Egy hibás soha nincs.
A tévé előtt ültem, és éppen valami akciófilm szerűséget néztem, közben fagyit tömtem magamba... és gondolkoztam.
Már mindenki alszik, Zayn elment itthonról és Harry sincs itthon.

Halk kopogásra lettem figyelmes.
Feltápászkodtam, majd az ajtó felé sétáltam és lenyomva a kilincset megláttam Rékát, ahogy bőrig ázva sír az ajtó előtt. 
Sminkje teljesen lefolyva, arca kipirosodva.
Rémültem bámultam rá.
-Te meg mit keresel itt?
-Bejöhetek?
-Gyere-válaszoltam, majd kinyitottam az ajtót.
Ahogy beljebb lépett, egyből a karjaimba vetette magát.
-Kérlek soha többet ne hagyd, hogy találkozzak az apámmal.
-De mi történt?-kérdeztem.
Már majdnem elkezdett mesélni, de arra jutottam, hogy jobb ha lenyugszik és átöltözik.
A kezébe nyomtam egy meleg pulcsit, elment zuhanyozni, közben én csináltam két pohár forró csokit, majd leültünk a kanapéra.
-Szóval a házunk olyan mint egy trágyadomb, apám matt részeg folyamatosan. Elviselhetetlen az egész. 
-Mi az a kezeden?-szúrtam ki egy hatalmas sebet.
-Ez még semmiség ahhoz képest, ami a hátamon van-mondta, miközben szemöldökét felhúzta.
Pár perc síri csend állt be.
-Szeretném jóvá tenni-mondtam.
Réka mosolyra húzta a száját.
-Szeretném, ha jóvá tennéd.

Emma szemszöge
Csipogó gépek, iszonyú fejfájás, hasító érzés a gyomromba...

-Emma-hallottam egy elhaló hangot, majd valaki megfogta a kezem.  
Lassan kinyitottam a szemem, de vissza is csuktam, mivel az éles fény kínzó volt.
-Harry?-suttogtam halkan, majd hunyorgatni kezdtem.
-Igen, én vagyok. Minden rendben lesz-mondta, majd éreztem könnycseppjének lecsordulását, ami a kezemen ért célba.
-Mért sírsz Harry? Hiszen éppen most mondtad, hogy minden rendben lesz.
-Emma. Az orvosok nem adtak sok esélyt arra, hogy felépülj. Arra sem, hogy megéled a holnapot.
Remegés fogott el.
Az egész életem újra lepörgött előttem. 
Mereven bámulni kezdtem a fehér plafont, közben hallottam Harry szipogását.
Eszembe jutott az ovis ballagás, a szülinapi bulik, mikor találkoztam Harryvel, az első csókunk. Hogy mennyire fájt mikor elment, és mennyire jó volt mikor visszajött. A közös helyünk, a betegségem. Adam, és Hilary halála.
Ha meg kell halnom, legalább úgy halok meg, hogy tudom: mindent megtettem, amit meg tudtam tenni.
-Harry ne sírj. Ha így kell lennie, akkor így is lesz-válaszoltam.-Életemben soha nem volt olyan dolog, amiben 100 százalékig biztos voltam. Csak egy. Az, hogy úgy szeretnék meghalni, hogy tudom, még szeretsz.
-Könyörgöm, Emma. Ne beszélj már ilyeneket mert nem tudom mit csinálok magammal. Nem akarlak elveszíteni. Nagyon-nagyon szeretlek. Te vagy a jövőm. Tudom... érted? Nekünk együtt kell majd meghalnunk, 80 évesen, egymás kezét fogva-válaszolta, majd kifújta az orrát, és vérvörös szemeivel rám nézett.
-Fáj...-suttogtam elhaló hangon.
-A fájdalom csillapító nemsokára hatni fog.  Csak bírd ki.
-Nem akarlak itt hagyni-tört ki belőlem, majd sírni kezdtem.
Erőtlenül megpróbáltam felemelni a kezemet, de nem sikerült.
Pislogni is nehezemre esett.
-Emma, ha...
-Nem, Harry. Ne merj olyanokat kitalálni, hogy utánam jönnél és hasonlók. Mert megy tovább az élet, nélkülem.
-Úgy beszélsz, mintha meg akarnál halni, de Emma nem fogod feladni!
Mély hallgatásban törtünk ki, és percekig csak a zokogásunk hangja töltötte be a helyet.
-Kérhetek valamit, Harry?
-Bármit.
-Csókolj meg.
Harry letörölte a könnycseppjeit, majd teljesítette kérésemet.
Csókja tele volt érzésse, és szenvedéllyel.
-Szeretlek-suttogtam.

Enyhült a fájdalom, halkultak a gépek csipogó hangjai, elhomályosult a világ és Harry arca is. Egy egyenes, sípoló hangot hallottam, aztán Harry kétségbeesett ordibálását, majd elsötétült minden.



15 hozzászólás és tetszik/nem tetszik értékelés, és új rész!:)
puszi: Dalmii xx